Miért éri meg olaszul tanulni, avagy szép Verona vár

Sokan hiszik, hogy olaszul tanulni felesleges.  Pedig egyáltalán nem az, sőt Vajdás diákként különösen megéri, hisz tanáraink olyan nagynevű országos versenyekre tudnak minket felkészíteni, mint a Festival d’Italiano, ahol csodás nyeremények várják a nyerteseket, és amit idén a Vajda szervez, így a vállalkozó kedvű diákoknak még csak utazni sem kell, hogy kipróbálhassák magukat. 

És hogy milyen fantasztikus díjak járnak az arra érdemeseknek? Például a 2026-os Festival d’Italiano keretein belül megrendezett, a Studio Italia által szervezett, „Ki tud többet Olaszországról?” nevű verseny első helyezettjének jutalma: ami egy egyhetes veronai nyelvi kurzus volt szállással. 

Olasztanáron, Czibor Anikó felkészítésének és biztatásának köszönhetően tavasszal sikerült ezen a versenyen első helyet szereznem, ezzel lehetőséget kaptam, hogy júliusban egy hetet töltsek Veronába. Ebből családom jóvoltából kettő lett. Július ötödikétől tizennyolcadikáig voltam a Rómeó és Júliáról is híres városban. 

Ötödikén hajnalban repültem Bergamóba anyukámmal és a barátnőjével, akik elkísértek, mert így anyukám nyugodtabb volt, hogy tudta, mégis hol fogok két hetet szinte teljesen egyedül eltölteni, illetve még egyikük sem járt Veronában, így ez volt a tökéletes alkalom, hogy ők is lássák a várost.

A Veronába vezető utunk elég kalandos volt, hiszen Budapestről csak Bergamóba megy közvetlen járat. Onnan pedig egy majd’ kétórás vonatút vezetett az úti célunkig, ráadásul egyszer még át is kellett szállnunk. Ennek ellenére nem bántam, hogy vonatoznunk kellett, hisz mindig is érdekelt milyen a tömegközlekedés Olaszországban. 

Veronában az állomásnál már várt minket a szállást adó hölgy, Valeria, aki eljött értünk autóval, mivel a város külsőbb részén lakott. Eleinte nem ment könnyen a kommunikáció, mert Valeria nem beszélt angolul, nekem pedig még szoknom kellett, hogy csak olaszul tudom megértetni magam. 

A lakásáig tartó úton elmagyarázta mi mennyi időre található onnan, mint például a buszmegálló, mivel a szállásomtól a belváros busszal volt a legkönnyebben megközelíthető. 

Ebédidő után nem sokkal érkeztünk meg, így finom ebéddel várt minket. Ugyan eleinte nem ment mindig gördülékenyen a beszélgetés, a lányaival együtt igazi olasz házigazdaként gondoskodtak arról, hogy a legfinomabb ételek kerüljenek elénk és a lehető legjobb hangulatban teljen az ebéd. 

A közösen elfogyasztott tészták, caprese és különböző sütemények után Valeria szintén velünk étkező barátja felajánlotta, hogy elvisz minket bevásárolni, majd megmutatja a belvárost is. 

Fabio először családi otthonát mutatta meg, ami már több mint háromszáz éve a családja tulajdonában áll. A centro kellős közepén található gyönyörű ház után a város híresebb műemlékeit és helyeit fedeztük fel, illetve megnéztük hol van az iskola, ahol a délelőttjeimet töltöttem. 

Jártunk például a Castellvecchiónál, az Arenánál, a város legrégibb kőhídjánál a Ponte Pietránál és a Piazza delle Erbén is. Hosszú sétánkat egy folyóparti bárban zártuk, hiszen a nagy melegben mindnyájan megszomjaztunk, különösen Fabio, aki rengeteget mesélt erről a lenyűgöző városról, ami tényleg olyan különleges, mint amilyennek Shakespeare leírta híres drámájában.   

A mozgalmas délután után, mikor visszaértem a szállásra szinte azonnal le is dőltem, mivel hajnal óta talpon voltam ráadásul másnap kezdődött a kurzus, amire kipihenten szerettem volna érkezni. 

Az iskola előtt anyukámmal reggeliztem, természetes cornettót. A délelőttöt ő és a barátnője a belvárosban töltötték, míg én részt vettem első olaszórámon, amit egy rövid beszélgetés előzött meg tanárunkkal, Enricóval, aki kedvesen és türelmesen érdeklődött arról: miért tanulok olaszul,  vagy mi leszek, ha nagy leszek? Szerencsére a beszélgetés nagyon jól ment, hisz amint elkezdett beszélni, nekem szinte rögtön eszembe jutottak az órákon tanult dolgok. 

Az órán kilencen voltunk, legalábbis elviekben, mert szinte mindig akadt valaki, aki nem tudott eljönni. Meglepődve tapasztaltam az első napon, hogy mindenki jóval idősebb nálam, vagy legalább is két-három évvel biztosan. Az osztálytársaim és természetesen az iskola többi tanulója is a világ különböző pontjairól érkeztek. Voltak közöttük németek, svájciak, amerikaiak, egy líbiai lány és egy orosz srác is. 

Az órák remek hangulatban teltek, mert Enrico a legviccesebb és leghétköznapibb történetek segítségével magyarázta mind a nyelvtant, mind az új szavakat. Az óráink délután egyig tartottak, és csak egy hosszabb szünetet tartottunk, így azért eléggé elfáradtam és megéheztem a végére. 

Az óra után anyukámékkal ebédeltem, majd csavarogtunk kicsit a belvárosban, nekik pedig már indulniuk is kellett a reptérre, így egyedül mentem a szállásra, hogy megírjam a házimat és lepihenjek. 

Az elkövetkező napok hasonlóan teltek, mint az első nap. Azonban sosem unatkoztam, hisz az órák mindig érdekesek voltak és rengeteget tanultam, ahogy a délutáni programok is izgalmasak voltak, amiken például együtt főzhettünk iskolatársainkkal vagy szebbnél szebb helyeket fedezhettünk fel a városban. 

Esténként pedig Valeria, a szállást biztosító hölgy gondoskodott arról, hogy a környék legszebb helyeit esti fényükben lássam. Elvitt például naplementét nézni a Colle San Pietro dombra, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a városra és a lélegzetelállító naplementére. De jártunk például a Garda-tó apró településein is. 

Verona felejthetetlen élménnyé vált, rengeteg új embert és helyet ismerhettem meg, ami nem sikerült volna, ha nem kapok ilyen erős alapokat az olaszórákon, amire aztán könnyű volt építeni, így rengeteg új tudással a birtokomban jöhettem haza. 

Márvány Málna 11.C